fbpx
bejegyzsed minta - Merj élni!
15854
page-template-default,page,page-id-15854,bridge-core-1.0.6,cookies-not-set,ajax_fade,page_not_loaded,,qode_grid_1300,qode-content-sidebar-responsive,qode-child-theme-ver-1.0.0,qode-theme-ver-18.2,qode-theme-bridge,disabled_footer_bottom,qode_header_in_grid,wpb-js-composer js-comp-ver-6.0.5,vc_responsive

bejegyzsed minta

(aki voltam, aki még néha vagyok, de többé nem leszek)

Félszemű És Sánta Gizi Néni lassan bicegett felénk a falu utcáján. Aranyló meleg októberi délután volt. Három kisgyerekemmel – és a hasamban növekvő negyedikkel – kinn bóklásztunk mi is, amikor utunk összeért.

 Alig pár hónapja költöztünk ide Budapestről.

Alig pár hete tudtam meg, hogy a férjem teljes szívével beleszeretett egy kolléganőjébe, „örökre a lelkem része” – mondta.

De most mégsem az a lényeg, hogy pfúj, meg hűű meg háhh! Hanem, hogy jön, közelít Félszemű És Sánta Gizi Néni és a kölcsönös köszöntés után váratlanul megszólal:

„Árva kislány vagy, te is!” 

Körbenézek, hogy „ki még?”, talán egy pillanatra el is mosolyodok a „kislány” szó hallatán, hiszen eddigre már négy gyerekes anyuka vagyok. Ekkor hirtelen megszédülök, kiszalad minden erő a testemből, gyorsan megkapaszkodok a mellettem lévő kerítés barnára festett vasrácsaiban, majd fél fenékkel biztonságos támaszt találok a kerítés keskeny betonpadkájára rogyva. Nem sírok, de az egész testemet remegés rázza.

Félszemű És Sánta Gizi Néni egyszeméből viszont valószerűtlenül vastag könnycsík indul, majd arca barázdáiban szertefutva, a ráncok mély gödrében szinte otthonra találva, beolvadnak, hamar el is párolognak a könnyei. 

Nézzük egymást.

Végtelenné tágult és sűrűsödött idő, teljes összekapcsolódás, az Igazság egypontúsága. Evilági bardo-pillanat, azaz a felismerés, a megértés, a kilépés lehetősége. 

Félszemű És Sánta Gizi Néni ezenközben jól megszívja az orrát, megtörli dolgos kézfejével, sóhajt egy nagyot, majd simítva kettőt nejlon pongyoláján, azt mondja: „Ma még sokat kell dolgozni, megyek tovább!” – és valóban, tovább is bicegteti törődött kis testét. Aranyló fények kísérik alakját.

Az egész találkozás, két-három perc, ha volt.

Én maradtam. Ott és abban, amiben. 

Az árvaságom… Az én „starter programom”. Ami már megjelent a születési mintázatomban csakúgy, mint anyukám korai halálában. Az apukámmal való felnőttkori összeveszésünkben, melyet 17 év hosszú hallgatás követett. A testvéremmel kapcsolatban, aki nem akar tudni rólam a mai napig. A férjem árulásában, a válásunk tényében… Megannyi-megannyi elhagyatottság-élmény, önbeteljesítő folyamat, mely – mint ahogy lassan végre felismertem – legfőképpen egyfajta tudati fixációból ered, valami mély azonosulásból, egy VÉLT sorsképlettel. 

Az evilági bardo-pillanat valójában egyetlen kérdést tesz fel: „Akarod-e még folytatni, ezer évig, mindig ugyanazt?!”

Túlságosan rövid az időnk. Boldogtalanságban, folyamatos ego-küszködéssel élni, önsajnálatban, dermedtségben… Meg kell szabadulnunk önmagunk VÉLT valóságaitól. Venni egy hidegzuhanyt az Igazság zuhatagából.

Valóságos, hogy a Félszemű És Sánta Gizi Nénik mindenhol ott vannak, itt-járnak kelnek körülöttünk, körülötted. Kinyitják a „csapot”. Biztosan már Te is találkoztál velük, csak más-más varázsalakban! 

Mert megkeresik a tisztaszívűeket.

A tisztaszívűek meg köszöntik őket. 

És megfürödnek. Felébrednek. És elkezdenek odafigyelni…

 

Tünde