Szépnek tartom az ódon, a többször átvakolt falakat. Nem baj, ha kissé omladoznak, sérültek az idők viszontagságaiban. Nagyobb súlyuk van számomra az ilyeneknek, mint a tükörsimára húzott, makulátlan felületeknek – ezek nem is nagyon érdekelnek.
Így – ezzel az elfogadó szeretettel és tisztelettel, gyöngéden, de megalkuvások nélkül – tekintek az emberi életekre. A magam sorsára is.
Nekem is fáj, hogy kicsiként nem úgy szerettek, ahogy az a legjobb lett volna számomra, s hogy anyukámmal, gyakorlatilag kimaradt éppen az első kilenc év…
De végtelen hálás tudok lenni azért, hogy apukám, anyám helyett is anyám volt, és a sors megajándékozott egy csodálatos nagymamával, nagypapával és nagynénivel.
Nekem is fáj, hogy a testvéremmel, igazán sosem tudtuk szeretni egymást – és még jobban fáj, hogy a közeledésemet a mai napig elutasítja…
De végtelenül hálás vagyok, hogy még él. S amíg él, még minden megmozdulhat egy napon köztünk.
Nekem is fáj, hogy az anyukámat 18 éves koromban elvesztettem…
De végtelenül hálás vagyok, hogy mégiscsak lehetett kilenc szép, szeretetteli évünk együtt, kilenc éves koromtól az ő haláláig.
Azért is hálás vagyok, hogy innentől kezdve, mindig voltak olyan, jóval idősebb nők, asszonyok az életemben, akik – anyai szívvel – készen álltak megosztani velem az életüket, és bevezetni a női létezés titokzatos rejtelmeibe.
Nekem is fáj, hogy egy nyári szerelmi kaland után, szinte azonnal egyedül maradtam, egyedül hordtam ki, egyedül szültem meg, és egyedül kellett nevelnem első kislányomat öt évig…
De végtelen hálás vagyok azért, hogy az akkori gyülekezeti közösségem alámkarolt, az apukám és a felesége, a nagyszüleim, valamint a barátaim, mind mellettem álltak.
Hálás vagyok, és most is csodának érzem, hogy megtörténhetett: öt év elteltével, a gyerekem apukájával immár igazán megszerettük egymást, összeházasodtunk, s gyors egymásutánban született még négy közös gyermekünk. Mindegyik egészségesen (ez is csoda!), és gyönyörűen!
Nekem is fáj, hogy 15 év elteltével – mindezek ellenére – hosszú ideig, bántalmazó mondatokat és légkört kellett elszenvednünk. Megélni egy különleges család visszavonhatatlan szétrobbanását…
De végtelenül hálás vagyok azért, hogy az utolsó pillanatban mégiscsak össze tudtam szedni az erőmet, bátor döntést hozni, elköltözni, viszonylag békésen elválni… Lassan, visszaszerezni a méltóságomat, beleérkezni a hatalmas erőmbe és egy új életet felépíteni… Tanulni, gyakorolni, táncolni, küldetést találni és azt beteljesíteni.
Nekem is fáj, hogy a gyerekeimnek annyi minden fájt és fáj, hogy a születési családjuk biztonságos melegét, örökre nélkülözniük kell…
De végtelenül hálás vagyok azért, hogy ebben a „világégésben” inkább megerősödtek, mint elvesztek, inkább önállóbbak és öntudatosabbak lettek, mint magatehetetlen áldozatok. És az apukájukkal mostanra megbékéltünk, jóakaratú, barátságos és támogató viszonyunk lett.
Nekem is fáj, ez az egész Világ. Az összes katasztrófájával, a profit-, és hatalom éhségével, a Természet számos sikolyával, a vírusokkal, a rákkal, az összes „putyinjával”…
De végtelenül hálás vagyok, hogy olyan közösségek tagja lehetek, illetve én magam is alapítottam és működtetek párat, melyekben tiszta szívű emberek, fejlett tudatszintű emberek, tudatos emberek találkoznak, dolgoznak, „önismernek”, mozognak, táncolnak együtt – osztják meg egymással az életüket.
Ragyogó, az Élet által érlelt, sokrétegű, végül is: „golyóálló”, szépséges „falak” vagyunk, MIND!
Méltók az életre. Egy jobb életre. Egy bátrabb, igazabb életre.
„Merj élni!” – ez most a legfontosabb mondatom.
