Scroll Top


A csecsemők – IGEN-je

Volt egy rendszeresen visszatérő, hátborzongató játékunk tízévesen.
Hárman kislányok, Bea, Heni és én, osztálytársak és barátnők voltunk, negyedikesek és napközisek, mint ahogy akkoriban mindenki. A Blahánál volt az iskolánk, de a napközi délutánjait a hírhedt Rákóczi-téren töltöttük, ott „legeltettek” bennünket a tanár nénik.
Akkoriban, ez a hely, köztudottan a „stricik és kurvák tere” volt, Budapest egyik kétes hírű nevezetessége, maga a megtestesült alvilág.
A délutáni sávban persze még meglehetősen inaktív volt a hely, csak a nagyon elhivatottak (vagy a nagyon kétségbeesettek) lézengtek ott.
Meg mi, kisiskolás gyerekek.
Legtöbbször azt játszottuk, hogy Charlie angyalai vagyunk, a nyomozónők. Mindenféle után nyomoztunk, képzeletünkben rengeteg kacifántos ügyet megoldottunk, rejtőzködtünk, lopakodtunk, bevetettük női vonzerőnket ha kellett, faág-pisztollyal leterítettük a gaz tettest, kimentettük egymást az életveszélyből, és – úgy emlékszem – rengeteget szaladtunk, sőt rohantunk, kiabáltunk mindeközben. (Ó, ha ezt Vekerdy olvashatná, milyen boldog lenne!)
A legkedvesebb játékunk a „halott csecsemős” volt – ez volt a munkacíme – ezt játszottuk a legtöbbször, újra meg újra.
Az volt a lényeg, hogy mi, vagyis Charlie angyalai, a téren, halott csecsemők maradványai után kutatunk. Bizonyosak vagyunk benne, hogy tíz, húsz, akár száz! halott csecsemő van elásva a gyér bokrok tövében, a fák gyökerénél, sőt még a hinták betonaljzata alatt is.
Szakadatlan ástunk.
S ha valamelyikünk – öntudatlanul, beléptette magát abba a lélektani állapotba, hogy „talált valamit” – egy kőre, eldobott kenyérhéjra, zsebkendőre, száraz levélkupacra, bármire rámutatva, hogy: EZ AZ! – akkor borzongva odaszaladtunk, megnéztük a halott csecsemő ama maradványát, perverz precizitással megbeszéltük, hogy melyik testrészéről van szó, mennyire ép még vagy rohad, kisfiú volt-e vagy kislány…
Sokszor ilyenkor sírtunk is.
Aztán rohantunk tovább, újabb halott csecsemők nyomait kutatni… Hétről-hétre, hónapról-hónapra.
Gyerekek voltunk, mi csak játszottunk.
Felnőttként, jobban értem.
Nagyon fontos, gyógyító játék volt ez.
Gyógyító és felszabadító volt, mert – így, játékban dolgoztuk fel annak a térnek az iszonyatosan rossz, fenyegető, alvilági kisugárzását…
Gyógyító és felszabadító volt, mert – valószínűleg, valóban rengeteg prostituált elvetélt, abortált vagy jobb esetben állami intézetbe adott babájának az eldobott lelkét érzékeltük ott. De a szorongás helyett, mi aktívvá tettük magunkat, láthatóvá akartuk tenni az igazságot, ezért rendőrnők bőrébe bújtunk…
Gyógyító és felszabadító volt, mert – saját édesanyáink, nagymamáink, női családtagjaink, többnyire elhallgatott veszejtés/vesztés traumáit is hordoztuk – már kislányként is – tudatunkban, és ezeket is kijátszottuk magunkból…
Gyógyító és felszabadító volt, mert – talán a saját születésélmény feldolgozásunk és a halálszorongással való ösztönös megküzdésünk lehetőségére találtunk rá…
Gyerekek voltunk.
Akik még nem félnek a külső-belső borzalmakkal játszani.

Tünde

Privacy Preferences
When you visit our website, it may store information through your browser from specific services, usually in form of cookies. Here you can change your privacy preferences. Please note that blocking some types of cookies may impact your experience on our website and the services we offer.