A csecsemők – IGEN-je

Volt egy rendszeresen visszatérő, hátborzongató játékunk tízévesen.
Hárman kislányok, Bea, Heni és én, osztálytársak és barátnők voltunk, negyedikesek és napközisek, mint ahogy akkoriban mindenki. A Blahánál volt az iskolánk, de a napközi délutánjait a hírhedt Rákóczi-téren töltöttük, ott „legeltettek” bennünket a tanár nénik.
Akkoriban, ez a hely, köztudottan a „stricik és kurvák tere” volt, Budapest egyik kétes hírű nevezetessége, maga a megtestesült alvilág.
A délutáni sávban persze még meglehetősen inaktív volt a hely, csak a nagyon elhivatottak (vagy a nagyon kétségbeesettek) lézengtek ott.
Meg mi, kisiskolás gyerekek.
Legtöbbször azt játszottuk, hogy Charlie angyalai vagyunk, a nyomozónők. Mindenféle után nyomoztunk, képzeletünkben rengeteg kacifántos ügyet megoldottunk, rejtőzködtünk, lopakodtunk, bevetettük női vonzerőnket ha kellett, faág-pisztollyal leterítettük a gaz tettest, kimentettük egymást az életveszélyből, és – úgy emlékszem – rengeteget szaladtunk, sőt rohantunk, kiabáltunk mindeközben. (Ó, ha ezt Vekerdy olvashatná, milyen boldog lenne!)
A legkedvesebb játékunk a „halott csecsemős” volt – ez volt a munkacíme – ezt játszottuk a legtöbbször, újra meg újra.
Az volt a lényeg, hogy mi, vagyis Charlie angyalai, a téren, halott csecsemők maradványai után kutatunk. Bizonyosak vagyunk benne, hogy tíz, húsz, akár száz! halott csecsemő van elásva a gyér bokrok tövében, a fák gyökerénél, sőt még a hinták betonaljzata alatt is.
Szakadatlan ástunk.
S ha valamelyikünk – öntudatlanul, beléptette magát abba a lélektani állapotba, hogy „talált valamit” – egy kőre, eldobott kenyérhéjra, zsebkendőre, száraz levélkupacra, bármire rámutatva, hogy: EZ AZ! – akkor borzongva odaszaladtunk, megnéztük a halott csecsemő ama maradványát, perverz precizitással megbeszéltük, hogy melyik testrészéről van szó, mennyire ép még vagy rohad, kisfiú volt-e vagy kislány…
Sokszor ilyenkor sírtunk is.
Aztán rohantunk tovább, újabb halott csecsemők nyomait kutatni… Hétről-hétre, hónapról-hónapra.
Gyerekek voltunk, mi csak játszottunk.
Felnőttként, jobban értem.
Nagyon fontos, gyógyító játék volt ez.
Gyógyító és felszabadító volt, mert – így, játékban dolgoztuk fel annak a térnek az iszonyatosan rossz, fenyegető, alvilági kisugárzását…
Gyógyító és felszabadító volt, mert – valószínűleg, valóban rengeteg prostituált elvetélt, abortált vagy jobb esetben állami intézetbe adott babájának az eldobott lelkét érzékeltük ott. De a szorongás helyett, mi aktívvá tettük magunkat, láthatóvá akartuk tenni az igazságot, ezért rendőrnők bőrébe bújtunk…
Gyógyító és felszabadító volt, mert – saját édesanyáink, nagymamáink, női családtagjaink, többnyire elhallgatott veszejtés/vesztés traumáit is hordoztuk – már kislányként is – tudatunkban, és ezeket is kijátszottuk magunkból…
Gyógyító és felszabadító volt, mert – talán a saját születésélmény feldolgozásunk és a halálszorongással való ösztönös megküzdésünk lehetőségére találtunk rá…
Gyerekek voltunk.
Akik még nem félnek a külső-belső borzalmakkal játszani.

Tünde