Bea (a nevet megváltoztattam, vajon él-e még…, nem hiszem, hogy él) – rettenetesen csúnya volt. És alkoholista. Szétcsúszott arca, vizenyős szemei, hájasan ernyedt hasa, gyomrára lógó mellei, szürkülő bőre, hazátlanul tespedő végtagok… Taszított.

Egyszerre volt megrázó és érthetetlen az a tény, hogy teljes mezítelenségben, képes heteken át, órákat üldögélni köztünk a beállítás miatt. Köztünk – csupa fiatal, szépséges és vadságától mámoros ifjú ember, festő- és szobrász tanonc között. Mindezt, alig néhány forintért s némi borért.

Bennem sokáig irtózat volt. Nem akartam látni ezt a kiszolgáltatottságot, nem akartam ránézni a romló női test valóságára, kényelmetlenül éreztem magam a szerencsétlenség közelében. Hirtelen közel jött az elmúlás, a halál.

Húsz éves voltam.

Csak azért maradtam, s kezdtem el dolgozni ezzel a látvánnyal, mert egyszerűen köreinkben, „nem volt divat” menekülni és feladni bármit is – hála Nektek, Mohácsi András és Nádor Tibor – Mestereink!

És még valami. 

Távolról felderengett az elmémben egy mondat, amit Simone Weilnél olvastam, aki azt fejtegette, hogy az emberek legnagyobb baja és minden problémájának forrása az, hogy „iskolázatlan a figyelmük”. Az irgalmas szamaritánust hozza példának, aki nem volt jóságos vagy szent ember, hanem egyszerűen csak oda tudott figyelni, észre tudta venni azt, ami VAN – ahelyett, hogy a saját monomániái, aktuális életprogramjai, hétköznapi vágyai felé rohant volna tovább – mint a többiek. Iskolázott volt a figyelme. Csak ennyi.

„Hát, ha csak ennyi, akkor ideje megedzenem, az én kalandos, ugráló, állandóan áthevült, csapongó figyelmemet!” – gondoltam. Így – és Ott – és Bea által.

Hatalmas, életre szóló tanítást kaptam, abból a másfél hónapból, amíg Őt rajzoltuk:

Ha Teljes jelenléttel, odafordulással, figyelemmel fordulsz a Létezés felé, s bármely létező felé – lassan, elkezded MEGSZERETNI. 

S mivel szeretni kezded – ezért, egyre szívesebben, könnyedebben adod a figyelmedet, újra és újra neki. Ezáltal pedig – még jobban fogod szeretni.

A szívedet egyre inkább kitöltő szeretet, együttérzés, irgalom miatt – a figyelmed innentől már nem is egy cselekvés, egy aktus vagy felajánlás – hanem tiszta öröm, magától értetődés, gyöngéd feloldódás, a polaritások megszűnése. Annak a nevetséges illúziónak a felbomlása, hogy „van olyan, hogy Másik”…

Ettől az örömtől a figyelmed még inkább fókuszált lesz, önkéntes, szabad. A szabadságban pedig, egyre nagyobb tér nyílik a szeretetre. (Sőt, valójában csak a szabadságban nyílhatunk igaz szeretetre.)

FIGYELEM=SZERETET=FIGYELEM – – – Így feltételei, és sokszorozói egymásnak. 

S minden –  ami nem EZ, és NEM ÍGY, – el fog múlni, szét fog hullani, csak sokasítja majd a világ fájdalom-tengerét.

 

Emlékszem, sírtam hazafelé menet ennek az igazságnak a felismerésétől, s a hálától, hogy biztosan tudtam, innentől kezdve az én szívem kőtábláiba, mindez bele van vésve örökre.

A héten, meglátogattam Nádort és Nagy Gézát az Artus-ban. Mohácsi nem volt ott, mert ő most éppen, valahol a tájban, monumentális kőszobrait faragja.

Egész nap Velük voltam – nemcsak a különleges gyártelepi műhelyek helyszíne, nemcsak az „időn kívüli időzés” az alkotásaik között, beavatódás a munkafolyamataikba, szellemi/művészi kérdések közös csiszolgatása…

Hanem a Tiszta Figyelem tere, az emberi tartás, az útkeresés, a munka, a kitartás méltósága és szépsége közöttünk.

Köszönöm Nektek a forró teát, a leterített széket, a kitakarított műtermet (ami persze, soha nem lehetséges és nem is kell túlzásba vinni!), s a figyelem fókuszát, áramlását! Az Együtt-Létet.

És köszönöm – Bea, Neked, bárhol is vagy most – hogy hozzásegítettél alázatosan törődött meztelenségeddel valamihez, ami sokkalta több és valódibb, minden fiatal, alabástrom bőrénél, minden ékköves királynői palástnál! 

TE tanítottál meg FIGYELNI.

 

Tünde