Ma, valahogy nehezen jött nekem is az ÉletIGEN. (Pedig, már azt hittem, hogy mesterfokon űzöm! 🙂

 

 

Talán az álom miatt, amit mára virradóra álmodtam – minden olyan bizarr volt benne! A személyek, a párbeszédek, a helyszínek, az ugráló idősíkok, s egyvalakinek az állandó jelenléte – aki viszont nem evilági, hanem hatalmas szellemtestében követett mindenhová. Áttetszően, veszélytelenségében is tántoríthatatlanul. 

Órák teltek el ebben az álom utáni nyomottságban, s az értelmezés kényszerében.

Ám váratlanul, valami különleges, teljesen meglepetésszerű dolog, mégis felolvasztotta a szívemet. Jött egy akkora, bazi nagy ÉletIGEN, hogy még most is kicsordulnak a könnyeim!

A legkisebb lányom Míra (14 éves), egyszercsak elém penderült az éppen elkészült legújabb festményével. 

Hála a karanténnak, meg a kikapcsolt kamerás, digitális órai részvételnek – a gyerekek számos, annál jóval értékesebb, izgalmasabb tevékenységekre is rákapnak, szimultán. Az én lányom – fest…

De nemcsak órák alatt, hanem előtte is, meg utána is, meg éjjel is. Alkot! Végre!

Két nagyon kemény év van mögöttünk.

Voltak pillanatok, amikor azt hittem, én már végleg elvesztettem ezt a gyereket! Azóta javult a helyzet – óvatosan szedegetjük össze, gombolyítjuk föl, lelkünk széttépdesett fonálszálait.

Szóval, egyszercsak, elém penderül ezzel a képével. Nézem, nézegetem, belül ujjong a lelkem, meg vagyok hatva! Mélyen értem, megértem az üzenetét, olvasni tudok a szimbolikájában, a fájdalmában, a születő reménységében, a hazatalálásban, a Sors kezének felismerésében…

A gyerekemen keresztül, ma délelőtt megajándékozott az élet egy igazi, becses ÉletIGEN-nel! 

Az Övével – ami az enyém is, immár.

 

 

Tünde