Nem vagyok vírus tagadó. Sőt, oltásellenes sem vagyok. Az alábbi írásomban senkit nem buzdítok semmi másra – CSAK GONDOLKODÁSRA.

Mert minden kataklizma – legyen az háború, földrengés, árvíz, népirtás vagy vírus – hirtelen lecsupaszítja az életet, letépáz minden sallangot, és csak az igazi, velőtrázó kérdéseink, és az azokra adott, igaz válaszaink maradnak meg. Olvasmányokból, filmekből, Nagyszüleim elbeszéléseiből, túlélők beszámolóiból, s a különböző emberekkel/sorsokkal végzett munkámból tudom ezt.

Eddig az ember legfontosabb kérdése az volt: „Hogyan szeretnék ÉLNI?”

Ennek kitalálására, kiteljesítésére – különböző történelmi-, kultúrális-, gazdasági-, és nem utolsó sorban filozófiai és tudományos korszakok – a maguk sajátos  megoldásait kínálták.

Mostanra akár, el is lehet felejteni őket…

Kezd megváltozni a kérdésünk.

Mintha, az emberiség – én/te/ők/mi/ti/ők – kezdené megközelíteni az IGAZI KÉRDÉST. 

A „nagy tabut” – melyről a mi modern, európai kultúránkban, ezidáig, szinte illetlenség volt beszélni… 

Tagadtuk, hasítottuk, agyonhallgattuk, szégyelltük. 

A mostani világhelyzet, talán ráirányítja a figyelmünket egy teljesen új aspektusára az Életnek. Hátulról halad a „most” felé – pontosan úgy, ahogy a keleti filozófiák évezredek óta tanítják és gyakorolják, mindennapi bardo-gyakorlataikban.

„Hogyan szeretnék MEGHALNI?”  

Úgy, hogy az életemet izoláltan, szorongások, rettegések, időben-térben szűkre szabott, maszkok mögötti találkozások, érintések és ölelések, minden spontaneitás nélkül, elmagányosodva, kizárólag online-térben élem, mielőtt gépekre kapcsolva, egyedül meghalok?! 

 

Vagy úgy, hogy azt választom: élni akarok, nem csak vegetálni. Találkozni, kapcsolódni, érinteni, ölelni, szeretni és szeretve lenni. Együtt táncolni. Együtt énekelni. Együtt sportolni. Együtt utazni. Együtt – közösségben, csoportokban  lenni. 

Amíg lehet. 

Ameddig a sorsom engedi. S ha egy betegség vagy baleset vagy bármi más által itt az idő, és itt kell hagynom e földi dimenziót – akkor azt akarom mondani: Teljes életet éltem! Emberhez méltó életet éltem! Szabad emberként távozom, hálatelt szívvel, az én csodálatos életem miatt!

Biztos vagyok benne, hogy először a Gondolatok – az egyéni- és kollektív tudatszintek – szintjén kell a választ megtalálnunk. 

Új, friss meggyőződéseket fogunk kiérlelni arról, hogy a Halál-Igenje, hogyan tud számunkra az Élet-IGEN-jévé válni.

Ez, egy kimunkált, hiteles válasz lesz, amely később majd megmutatkozik bizonyos döntésekben, cselekvési tervekben, új életstratégiákban is. De nem most.

Most még csak GONDOLKODNI kell/kéne egy kicsit, arról a „halálos pillanatról”!

 

Tünde