„Abból nem születik élet, amire nem nézel rá. Ha rá tudsz nézni arra, ami van, akkor az újra talajt ad lábad alá, visszatalálsz önmagadhoz. 

Ha rámersz nézni arra, hogy tényleg ez az életed most, az nem nyugtat meg azonnal. Először megriaszt, elborzaszt, fájdalmat okoz.

Amikor megrendülsz biztonságodban, átértékelődik sokminden. A megrendülés nyitja fel a szemed arra, amire addig nem figyeltél.

Teret kapsz, hogy kioldódva a fájdalom kényszeréből felismerd helyzeted összetettségét: miben van biztonságod, kire, mire számíthatsz, mi bizonyult illúziónak, hol csaptad be magad, mi tesz igazán jót neked? Hogy észrevedd azt, ami igazán fontos számodra.

Az egyensúlyvesztés arra késztet, hogy figyelmessé válj, maradj ott.

Bátorság, ha nem csalódsz abban, amit találsz: „Igen, most ez az én életem.”

Áldás számodra, ha ezt ki tudod mondani.

Ajándék, ha megszületik benned a vágy, hogy meg tudj békélni azzal, ami van, s meg tudd szeretni azt.”

(Mustó Péter)

 

Ebben foglak kísérni. Én és a Csoport.

Ránézel. Közel engeded. Megérted. Megszereted. Elsiratod. Elengeded. Új utakra lépsz. Egy másik utcát keresel.

Tünde