„Amire nem került sor, amit nem vettem észre, amit túl későn tudtam meg, a maga módján semmivel sem valószerűtlenebb, és semmivel sem kevésbé az enyém, mint amiket eddig az életem részeinek hittem. Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.” 

(Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem 539.oid.)

Ötven éves vagyok. 

Sok mindent megteremtettem, beteljesítettem, megfejlődtem már, amelyre a sorsom, idáig hívott.

Ám vannak határozottan olyan életterületek, mikben tétován, már-már eszköztelenül botorkálok én is. Lehet, el kéne fogadnom „aki már nem leszek sosem”, de a bennem lüktető élet mégis afelé terelget, hogy nosza, ugorjunk neki bátran, van még idő s rengeteg muníció! 

Összegyűjtött tudásból, kreativitásból, életörömből, szeretetből, átformálódó szépségből, kíváncsiságból, mozgékonyságból, célokból, elkötelezettségből az Igazság mellett, s humorból – hogy a megbocsátás se legyen túl nehéz… 

Én afelé nézek, ami még lehetek, ezért minden nap örömmel ébredek és csiklandós izgatottsággal várom az új, egyelőre még „titkos napot”. Nincs bennem „hurrá optimizmus”, de minden reggel megszámolom az áldásaimat, észreveszem, hogy lélegzem – s ezt önmagában is hatalmas ajándéknak élem meg. 

Szerintem nem annyira egyértelmű, mint ahogy hisszük, hogy reggelente felébredünk egyáltalán… – ezért ezt a tényt, én azonnal hozzácsapom az aznapi „Felülről Való Ajándék Csomagomhoz”.

Tizennyolc éves voltam, amikor anyukám meghalt.

Előtte négy évig rákos beteg volt és még nem töltötte be a 39-et, amikor távozott közülünk. 

Hamar lehetőségem volt, egész közelről látni az életnek, – az Örök-MOST-nak – az értékét és a halál pecsétjét, ami végérvényesen lezárja az aktuális inkarnáció karmikus feladatkörét. 

Ezért bennem a halál, az életet munkálja azáltal, hogy figyelmemet – igen korántól – a MOST-ban tartja.

Arra próbálok figyelni, aki vagyok. Aki akarok lenni. Aki még lehetek…

Tünde