“Azt hiszem az életközép az, amikor az univerzum lágyan a válladra teszi a kezét, közelebb húz, és azt suttogja a füledbe:

Nem szarakodom tovább. Itt az idő. Minden eddigi színlelésnek és színjátszásnak – ezeknek a védelmi mechanizmusoknak, amiket azért fejlesztettél ki, hogy megvédd magadat a nem vagyok elég jó érzéstől és a sérülésektől – mennie kell.

A védelmi pajzsod meggátol abban, hogy belenőj a tehetségedbe.

 

Értem, hogy szükséged volt ezekre a védőeszközökre, amikor kicsi voltál. 

Értem, hogy azt hitted, hogy a pajzsod majd segít mindent biztosítani ahhoz, hogy azt érezd, érdemes vagy a szeretetre és kötődésre. 

De még mindig csak keresel és még elveszettebb vagy, mint valaha.

Az idő egyre fogy. 

Felfedezetlen kalandok várnak rád. 

Nem élheted úgy az életedet, hogy azon morfondírozol, mit gondolnak rólad az emberek. 

Érdemes vagy a szeretetre és összetartozásra a születésedtől fogva. 

Bátorság és merészség áramlik rajtad keresztül. 

Arra születtél, hogy a teljes szíveddel élj és szeress.

Itt az idő, hogy megmutasd magad és láthatóvá válj.”

(Brené Brown)

 

ÉletIGEN a kapcsolatokért. 

Bárki, bármit hisz éppen, vagy mond – mégiscsak, a kapcsolódásainkban tud egyedül átmelegedni a szívünk.

Kapcsolódásokban találunk rá, valódi emberségünkre.

Az Anyánkkal, az Apánkkal, a Testvéreinkkel. 

A Szerelmünkkel.

A Házastársunkkal. 

A Gyermekeinkkel. 

A Barátainkkal. 

A Belső-gyermek részünkkel. 

A bennünk élő Női-Férfi minőséggel. 

A leszakadt én-részekkel.

A Munkatársainkkal, a Főnökünkkel. 

A Bántalmazóinkkal, az Ellenségeinkkel.

A Múltunkkal, a Jelenünkkel, a Jövőnkkel.

Az Országunkkal.

A Halottainkkal.

Az Istennel.

A Sorsunkkal.

Tünde