A szívem igenje.

Az integratív/integrál szemlélet, önmagában egy hatalmas IGEN – az élet teljességére.

A kizárólagosság, elhatárolódás, szűkítés helyett – hisz a létezés tágasságában, az összefüggések és összefűzöttségünk örömteljes megélésében.

Az emberre, az Univerzum polgáraként tekint, mélységes beágyazódásban spirituális, lelki és fizikai valójában egyaránt.

 

Az embert, a Világegyetem titokzatos szövedéke részének tekinti, minden létezővel, láthatóval és láthatatlannal összekapcsolva, s felelősséggel ezek iránt.

Valamint, felelősséggel önmaga, önmaga tudati fejlődése iránt.

Az integratív/integrál – mint módszer – is, ezt képviseli: Nem, EGY bizonyos technika, gyakorlat, iskola által kizárólagosan preferált és jóváhagyott gyakorlatokat, rendszereket és világképet. És – csak azt…

Az integratív/integrál beengedően kémleli a horizontot, s nemcsak az európai kultúra határain belül keresgél. Alkalmazni igyekszik lehetőleg minél többféle tudást, közelítést, gyakorlatot, amely elraktározódott az elmúlt néhány évezredben.

Így lehetséges az, hogy az általam (is) vezetett integratív csoportokban, dolgozunk a Mező (morfogenetikus mező) energiájával, a verbalitás mellett igen sok a mozgásos, rítus-teremtő feladat, sok az érintés, vannak transzlégzést segítő gyakorlatok. 

 

Természetesen dolgozunk a transzgenerációs mintázatokkal, van, hogy „szerepcserézünk”, mint a pszichodrámában, van, hogy alkotunk vagy táncolunk. 

Sok zenét használok, tematikus gyűjteményem van, melyből könnyen és gyorsan tudom kiválasztani a megfelelőt. Mikor, mire van igénye az egyéni- vagy a csoportfolyamat egészének.

 

Fókuszált jelenléttel, érzékeny tudatossággal „járkálunk a módszerek”, s a „világok” között. Úgy, ahogy arra, éppen szükség van.

 

Az „integratív” – egy szerető, szövetséges áramlás az emberek között, nincs hierarchikus leosztottság, a vezető soha nem főnök.

 

Sem ő, sem más, nem gerjeszt fölösleges csoportdinamikát. Miért? Mert, nincs rá idő. Nem nyílnak ki olyan terek… A „jó öreg, pöffeszkedő Ego”, valahogy, önszántából ajtón kívül marad.

 

Egy nagy-nagy „emberi-KÖZÖS”-ben találkozunk már az első pillanattól fogva, ahol nincsenek vetélytársak, hiszen megértjük: mindannyiunknak ugyanaz fáj a legjobban, és ugyanaz tesz igazán boldoggá.

 

Boldoggá – ha szeretve és elfogadva vagyunk.

Fájdalommal telivé – ha nem szeretnek és elutasítanak.

Észrevesszük, hogy legtöbben, ezt az utóbbit gyakoroljuk, még önmagunkkal szemben is…

És elkezdünk dolgozni. 

Integráljuk a leszakadt én-részeket, integráljuk az elnyomott élményanyagokat, integráljuk a kitaszított, letagadott családtagokat, integráljuk az elfojtott érzés- és gondolatvilágunkat, integráljuk a félelmeinket, az árnyék-énünket, – és mindeközben (folyamatosan, de sokszor, csak úgy „mellékesen”): integráljuk a szeretetet.

Integráljuk – tehát „belsővé tesszük” – a GYÓGYÍTÓ SZERETETET.

Azt a legnagyobb energiát, ami pillanatnyilag is, ezt az Univerzumot egyben tartja, s minden egyéni- és kollektív gazságunk ellenére sem hagyja szétrobbanni.

Az integratív csoportokban erre nyílik tér. Ez az alapja, a szerveződése a találkozásainknak.

(Köszönet, dr. Daubner Bélának és Kemény Péternek, hogy ezt megtanulhattam Tőlük!)

Tünde