„ A mexikóiak jutottak eszembe, akik leülnek egy félórára, ha túl gyorsan mentek, mert be kell várniuk a lelküket… Azt hiszem, néha nekünk is meg kéne ezt próbálni. Leereszkedtem egy padra, és csukott szemmel, mélyeket lélegezve, hallgattam a halottak csendjét, még akkor is, amikor már nem sütött a nap. Aztán kinyitottam a szememet, és észrevettem, hogy éppen Csinszka szobra előtt ülök… és akkor hirtelen magára gondoltam… és jól megfáztam. Maga mikor volt a legboldogabb életében?”

(Pacskovszky Zsolt: Intim, IV/2, levél-regény)

 

A táborunk után nem tudtam bevárni a lelkemet, nem volt magamnak adott félórám. Csak egy hét elteltével, akkor viszont egy teljes napot a lelkemmel – és gondolatban Veletek töltöttem, drága Nyújtózz bele! táborlakók!

Sokféle méretű és kiterjedésű boldogság van. Aprók, villanásszerűek, és nagyterűek, hosszan, a szívedet robbantók. Ez utóbbi, főleg, a szerelemhez kapcsolt létélmény.

Ámde: 

Az Élet szerelme, a mozgás-, a mozdulat-, az érintés-, a zene-, a kapcsolódás-, a Tanú-figyelme, a könnyek-, a fékevesztett közös nevetés-, a gyermeki önfeledt létezés öröme-, az alkotás-, a tánc-, az áramlás szerelme volt ez a tábor mindannyiunknak. 

Igen, mi boldogok voltunk négy napon át.

Napi 9 óra mozgással, a fölénk terülő végtelen horizonttal, a kívül-belül tágas terekkel, a hihetetlenül finom és tápláló ételekkel (köszönjük Tilla és Szilárd a szeretet-főzést!), az esti dobolással, énekléssel…

Zoli vezetőtársam (Kerényi-Kiss Zoli) zenéivel, melyeket mindig a folyamatokra érzékenyen választott…

A közös munkánk, megengedő-elengedő-folyamatosan újratervező, egyenrangú, az „itt-és-most”-ot spontán követni akaró és tudó jelenlétével, az én őrült inspirációimra, ötleteimre való ráhagyatkozással…

Az utolsó, vasárnapi műhellyel – ahol már a mozdulatok mellé a hangok is megérkeztek – koronája volt mindannak, amiért egész héten (s egész életünkben) mindketten dolgozunk.

A „jelenlét visszaszerzése” – ahogy Pilinszky mondja. 

Mozdulás, tánc, kapcsolódás, s közben a hangunk hallatása. Kacagás, röhögés, zokogás, sóhaj, szipogás, sikítás, nyögés, ordítás, hörgés, bőgés – artikulálatlan valósága.

Szabad, bátor és szeretetteljes elfogadása, felvállalása ittlétünknek, hogyan-létünknek, miben-létünknek – minden nehezével, tökéletlenségével, visszataszító, és szinte már visszataszítóan gyönyörű, emberi szépségével.

És megengedése annak, hogy mások is, épp így LEGYENEK. 

Mert mindenki elfér. Mindenkinek VAN helye, aki itt van ezen a világon.

Úgy tűnik, lehet szeretet-egységben élni és dolgozni, illetve, igazán csak így lehet, s csak így érdemes.

Talán ez az, ami integrálható és adaptálható a mindennapi életünk szintjein, ezt érdemes tovább vinnünk.

Folytatjuk. Nemsokára szervezni kezdjük a téli tábort. Megszervezzük a közös boldogságunkat! ☺

Addig is, mozdítsátok meg a testeiteket minden nap, mert a lelketek, majd vele mozdul!

Táncoljatok, amennyit csak lehet!

Keressétek a saját hangotokat, a bátor hangjaitokat!

Szeressétek gyöngéden magatokat!

Legyetek igaz Tanúi a pillanatnak!

Keressétek a közösséget másokkal, ne azt, ami elválaszt! Nincs olyan, hogy „másik”!

Végre! és megint! és mindig! – MERJETEK ÉLNI!

 

Tünde