(Mt. 8:8) „…csak egy szóval mondd és meggyógyul az én lelkem!”

Egy évvel ezelőtt a születésem napján, teljesen összetört állapotban, fagyos-havas hidegben lézengtem a történések körül. Karantén. Dermedten szemléltem a veszteség-szilánkokat és legfőképpen az akkorit, az eddigi legnagyobbat.

Rövid pillanatokra meg tudták még így is melengetni a szívemet a sűrűn érkező jókívánságok, levelek, telefonos köszöntések. Megnyugtató volt, hogy mégiscsak – hacsak egy-egy pillanatra is – de képes vagyok érezni.

A rengeteg szeretettel, törődéssel és hűséggel teli szavak között, volt azonban egy mondat, egyetlen mondat, mely szinte felragyogott abban a pillanatban, éltető erőmmé vált, lassan bátorságot is formált, és persze jó sokára (nagyjából mostanra), kacagni is megtanított újra!

Zsuzsi barátom hívott fel: „Nem is akarok most mást vagy többet mondani, csak azt, hogy el sem tudom képzelni, hogy nélküled éljek.”

Pont. Nem felkiáltójel. Pátosz nélküliség. Tényszerűség. Magátólértetődőség. 

És robbant – mint a szeretet magja.

Éreztem, hogy igaz. Azért érezhettem, mert biztosan tudtam, hogy én is épp így vagyok Ővele.

„El sem tudom képzelni, hogy nélküled éljek.”

Egyetlen mondat.

Egyetlen – az Isten szívéből áthallott-átadott mondat volt ez, mely meggyógyította a lelkem. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék erre.

Mostmár nem könnyek között, hanem nyugodt biztonsággal, könnyedén és jókedvű hálával.

Mert akik „el sem tudják képzelni, hogy…”, – azok jelenleg is, a mai napon is, MIND itt vannak az életemben.

És maradni akarnak.

És én is akarom, hogy maradjanak.

És egyszerű, rövid, tiszta mondatokban beszélnek.

És úgy is mozdulnak, táncolnak, énekelnek, dühösködnek, viccelődnek, élnek – tisztán és hűségesen.

Köszönöm NEKTEK a boldog szülinapomat!

 

Tünde