Valóban, csak a lábaimmal futok?

Érdekes dolgot vettem ma észre. Miközben a lábaim jólesően rótták a futópálya köreit, arra lettem figyelmes, hogy a vállamat, nyakamat feszesen tartom. Sőt, még a hasamat is behúzom, mint a táncosok az ún. „alapállásban”. 

Észleltem, hogy én tényleg csak a lábaimmal futok!

Azonnal bevillant a fekete atléták mozgása, az a már közhelyszerű: „minden porcikájával mozog” kép… 

Ráirányítottam a figyelmemet az említett testrészeimre, kezdtem kilazítani őket, hagytam, hogy minden egyes lépés, zökkenés átjárja, megmozdítsa az egész testemet. Valószínűleg mókás látványt nyújthattam, ahogy a futásba beleremeg a csípőm, röpködnek a csuklóim, inog a fejem – kicsit átestem a ló túlsó oldalára, de csak azért, hogy majd legyen miből visszavenni!  

Mindenesetre, mámoros érzés volt ez a test-tapasztalás! Ráadásul, még sosem futottam 8 km-t – s hogy épp most, épp ilyen módon sikerült – nyilván nem véletlen.

Aztán azt a kérdést is feltettem, hogy az eddigi futásom módja és önkorlátozása, mennyiben hordozza ugyanazt a mintázatot, amellyel a karmikus utamat járom?

Hogyan lehetséges, hogy látszólag könnyedén, jól és sokat tudok futni – könnyű szívvel, jól és sokat éltem, de igazából inaktív marad a testem kb. fele – inaktív maradt a lényem fele mégis?!

Aztán arra gondoltam, hogy mennyire igaz mindez, mindannyiunkra, emberekre.

A csoportjaimban, s az egyéni esetkísérések során csupa kiváló, becsületes emberrel találkozom, dolgozom. 

Kitartóan „futják a futásukat”, de legtöbbször több benne a küszködés, mint az öröm. 

Mivel nem érzik a „minden porcikájukat átható életet”, gyakran kifáradnak, zihálva megállnak, s végül rövidebb lesz a táv, amit meg tudnak tenni, mint ahogy azt eleinte gondolták… Legyen szó a kapcsolataikról, a hivatásukról, az egészségükről, az álmaik megvalósításairól, az életük kiteljesítéséről. 

Ezen a ponton, mindig nagy az ijedtség…

Ezen a ponton szoktak felkeresni.

Miféle hiedelemrendszerek, családi – kimondott vagy kimondatlan elvárások, tudattalan mintázatok, transzgenerációs, megdolgozatlan traumák, kontroll-igény, hamis ön- és testkép, életválságok, az emberben tomboló hübrisz az, amely nem engedi igazán megéledni az emberi életeket?

Teljességgel hagyni mozdulni a testet, lelket és szellemet? Mi az a hamis erő, ami nem engedi minden porcikának, hogy megmozduljon, hogy végre éljen? Hogy szinte táncolva fusson? Nem engedi minden „lelki- és szellemi porcikát” bemozdítani, felhatalmazni arra, hogy csatlakozzon az áramlásba, vállaljon felelősséget az Egészért, azért, amit saját maga számára teremtett, s amit majd ezután teremteni akar?

Mi vagy Ki nem engedi…

Hogyan lehet eljutni az öntudatlan korlátozó, öndestruktív, mindennapi életgyakorlatból az igaz és tiszta „igen”-ekig?

 

Sokféle út van.

 

Az egyik – hogy velem/velünk jössz.

 

De a többi is, ugyanilyen jó!

Oda fogsz eltalálni, ahová kell.

 

Tünde